SirButcher's profile

Tik-tak. És megint szólt az óra, hangtalanul rezgett végig az egész életen. Lassú léptekkel járt körbe. Puff… Puff… Újabb kör. Ismét a szembe fal került előre, és megint megfordult a világ. Lassan rótta a köröket elkophatatlan cipőjében, nyugodtan. Nem izgult, nem félt. Igazából nem érzett semmit. A feje üresen kongott. Megpróbált egy pillanatra koncentrálni, valamire gondolni, valami felemelőre. Egy hajnalra, egy madárdalra. Nem ment, a gondolatok széthullottak erőtlenül. Behunyta a szemét. Megállt egy pillanatra a járkálás közben, és eldöntötte, mégpedig a szépre fog gondolni. Arra akar! Nem az üres, nem a szürke cellájára, hanem a szépre. A boldogságra, ami volt. Aztán leült az ágyra. Szeme kíváncsian fürkészte a félhomályt.

Lenn a padlón unalomig ismert kövek, felidézte, hány repedés is van rajtuk. Ez ment, könnyedén. Sóhajtott egyet. Még ötvennyolc ugyanilyen perc. Végigdőlt az ágyon, épp ugyanolyan céltalanul. Felette a plafon. Az is üres, céltalan kövekkel. Próbált életére gondolni. Eszébe akarta idézni felesége vonásait. A fiáét. Bárkiét, aki még ember, aki még érez. De ez sem ment. Ásító üresség tátongott belül. Ő maga is ásított. Unta az egészet. Ártatlanság, igazság, fájdalom, könny, kín… Nem jelentett semmit. Még ötven perc, és az egésznek vége. Milliószor végigjárt gondolatok, elfásultan, érzéketlenül. Üresen. Behunyt szememmel el akarta képzelni, milyen kint. De csak a szürke betonudvar jutott eszébe, a vastag, szintúgy szürke falak. Semmi madárdal.

A kék ég. Igen, ezt most érezte. Az eget szerette. Álmában milliószor felszállt a szürke falak közül, és lopott egy keveset a messzi égből, lehozta a fájó földre. Forgatta a kezében a kékséget, olyan illatos volt, finom, lágy meleg, akárcsak egy régi emlék. Negyven perc, hallotta a kíméletlen hangot belül. Igen. Az álmok. Azok szépek voltak. Elmosolyodott a szürke légben. Szárnyalni, felülemelkedni a sötétségen, látni egy hajnalt. Aztán mégis eszébe jutottak emberek. Katonák, rendőrök. Az ügyész a tárgyaláson. Elmosolyodott a naiv önmagán, ahogy védekezett. Hogy nem ő volt. Hogy ő nincs a rendszer ellen. Hogy ő nem szervezkedett. Aztán fájt, nagyon fájt. De vége lett, és rájött, ha szépen aláír mindent, akkor gyorsan vége van. És most jó.

Telnek a percek. Mindegyiket megnézi, unottan, aztán útjára engedi. Nem hozott semmit, de nem is vihet el semmit. Megrántotta a vállát. Harminc perc. Belegondolt egy pillanatra a végtelenségbe. Nem sajnálta a világot, ezt a szürke kis szobácskát. Három lépés hosszú, négy lépés széles. Hosszú, álmatlan, jeges-hideg éjszakák jutottak eszébe, mikor számolta a lépéseket, hogy ne fázzon. Igazából érdektelen. Húsz perc maradt. Hallotta az ajtaja előtt elhaladó lépéseket. Furcsa, hogy ez eddig nem tűnt fel. Mindegy. Süvített be a tüdejébe a hajnal előtti levegő, aztán megfáradtan, sóhajtva távozott el. Megint, és megint. Monotonul ismétlődött az érzés. Ki, be, ki, be. Tik, tak, tik tak… Mint a ketyegő óra, úgy diktálta az élet fogyását a fújtató tüdő. Fenn a messzi ablakon belopakodott a hajnal.

Elröppent az egy óra, mindjárt. Negyed óra, tizenöt, végtelen hosszú, és hihetetlenül rövid perc. Léptek koppannak kinn az ajtó előtt. Nyikorogva kitárul a vastag vasajtó. Nem mozdul. Minek? Két ember lép be. Valamit ordítanak. Na és? Mit árthatnak neki? Magában elmosolyodott. Közben talpra rángatták, és neki eszébe jutott a munkahelye a gyárban. A felesége is így keltette néha reggel, amikor nem akart elindulni. Közben feleszmélt, ahogy haladt körbefogva, bilincsbe verve a penészes folyosón. Elmerengett megint. Mostmár tódultak az eddig elfojtott emlékek. Eszébe jutott a felesége, a kisfia. A főnöke, aki mindig ordított vele, ő pedig csak mosolygott vissza. Sosem kötötte le igazán körötte a világ. Szerette a hajnalt. Igen, most eszébe jutottak azok a koszos, füstös, aszfaltos hajnalok. De akkor is szép volt.

A majdnem üres villamoson zötyögve, nézni, ahogy lassan elsápad a szürkeség. A szembejövő autók halovány lámpáinak fényében sétálni, árnyékról árnyékra. Aztán megint csak a léptek, kitáruló ajtók. Tíz perc. Beszélnek hozzá. Ő üresen bólint, érdekli is őt mit beszél előtte. Valamit ordít. Bánatos mosollyal néz rá. Szegény, milyen ideges. Felsétált az emelvényre. Villant valami fehér fény előtte. Valamit megint magyaráz valaki. Behunyt szemmel felnézett az égre.

Aztán körbenézett. Öt perc, szólt belül a bánatos hang, aztán csak állt, és nézte a keleti égboltot. Fák. Nem is igazán emlékezett rá, hogy ilyen gyönyörűek. Lassan bíborba öltözött az ég alja. Négy perc, motyogta a hang. Betartják a pontos egy órát? Dübörögve kalapált a vér a fejében. Lassan, mélyeket lélegzett a hajnali levegőből. Kötelet dobtak a nyakába, megigazították. Eszébe jutott a szabója, meg a nyakkendője. Gondolatban elmosolyodott megint. De kedves ember is volt. Valaki nevetett mögötte, egy lágy női hang. Meg akart fordulni, de aztán letett róla. Ezerszer, milliószor hallotta ezt a hangot.

A felesége szólt hozzá, messziről, távolról. Aztán gyöngyöző kacaj, látta maga előtt a fiát is. Pár szót intézett még hozzájuk. Három perc. Nem igazán bánt semmit. Visszagondolt az elmúlt évekre. Percekre. Évszázadokra. Furdalta a kíváncsiság, vajon mi lesz itt száz év múlva? Megtörölte az orrát a megbilincselt kezével. Egy mozdulat, és már megint durva kezek ragadták meg. Hát itt ennyire félnek tőle? Szelíden rámosolygott a két komor katonára mellette. Annyira idegesek.

Elbúcsúzott magában mindenkitől. Köszönte nekik ezt az életet. Meg bocsánatot kért a komájától, azért a tíz forintért, amit nem adott meg. Talán a felesége elintézte. Két perc. Ennyi volt, elnémult a belső hang. Szíve lágyan dobogott, elgondolkozva merengtek együtt, nézték a hajnali eget. A vöröslő pirkadat egyre erősebb lett, már érezni lehet, pillanatok kérdése, és felbukkan a nap csücske, és rendet rak ebben a sötét világban. Ezt szerette volna még. Látni a napot. Körötte táncolt egy pillanatra a szél, de ő nem fázott. Nem érzett már semmit igazán. Egyetlen képet nézet, a vöröslő ég alját. Parancsszavak sikoltottak át a levegőn. Nem hallotta.

A széltől már elbúcsúzott, de a nap még váratott magára. Olyan régen látta utoljára. Hány éve is annak…? Lényegtelen. Nyelt egyet, mélyet. Jólesett. Hirtelen, aranyló vörösség jelent meg az ég alján. Aha, a nap lesz az! Nagyot sóhajtott. Valami fekete esett a fejére. Ráhúzták a zsákot. Nem baj, sötétben született, sötétben ér véget. Ez így van jól. Végigfutott behunyt szemei mögött minden, végigrohantak az édes-szép, andalító képek. Köszönt mindent. Nagyon szép volt. Tíz másodperc, suttogta a hang belül. Elmosolyodott. Mérnöki pontosság. Katonáéknál első a pontosság. Öt másodperc. Milyen lassan telik az idő.

Már nem vett levegőt. Utolsó, mély sóhajjal elnyelt annyit, amennyit a másvilágra szánt ebből a füstös-kormos világból, és benn tartotta. Büszkén gondolt rá. Ez bizony az övé, benn marad. Még kettő másodperc. Hogy lelassult! Pedig régen nem számított ez az idő. Most pedig milliónyi gondolat elég rá! Egy mosoly, egy gondolat, kettő, három. Utolsó másodperc, búcsúzott a hang. Szép volt, gratulált magának. Sosem voltál erős, de ügyes vagy. Szép volt. Még mindig van idő? Még mindig nem telt el? Nyikorgás. A csapóajtó lesz. Eltelt a másodperc. Pillakönnyű lett a teste, kinn lebegett a semmiben. De nem zuhant. Egy pillanatig még nem.

Köszönök mindent, mindenkinek, villámlott át a gondolatai között. Aztán megrándult alatta a mélység. Felcsapódott az álla, de a levegőre vigyázott. Nem érdemlik meg, gonoszak voltatok! Ez az enyém! Egy reccsenés. Csend. Tompa puffanás. És keleten, a horizonton, felbukkant a nap vérvörös korongja, csodálkozón. Hajnalodott.

Tick-tock. And again, repeated itself the clock, silently vibrating through the whole life. He walked around with slow steps. Puff … Puff … Another round. Again, the walls which was backward, now turned again. He slowly walked in endless circles. He isn’t worried, nor feared. To say the truth, he isn’t felt anything at all. His head rang empty. Tried to concentrate for a moment, think of something, something nice. A dawn, a nice birdsong. But he can not do it: the thought just fell apart. Closed his eyes. Paused for a moment. Want to think something! Something nice! Not the empty, gray cell. No. Wanted to think about the beauty. The happiness, which flow away long time ago. Then sat down to the bad. His eyes eagerly scanned the darkness.
Down on the floor over and over well-known stones, remembering how many cracks there are on them. It went easily. He sighed. Fifty-eight same minutes. Lyed on the bed, aimlessly. Above the ceiling. It is also empty, useless stones. He tried to think of life. Remembered his wife, as tried to recall her features. His son. Or anyone, who is still alive, who is still a breathing being. But cant do that either. Only the yawning, gaping emptiness haunting inside. He yawned too. Bored with the whole thing. Innocence, truth, pain, tears, pain … It meant nothing now. Fifty more minutes, and everything will be over. Thought, which been thought million times, the same gray, empty ones. Blankness. Closed his eyes. Wanted to imagine the outside world. But he only can recall the gray concrete yard, with a gray, thick walls. Without any birdsong.
The blue sky. Yes, that was important. He Loved the sky. In his dream, a million times he flied off the gray walls, and stole a little of the distant sky, and brought back to the painful earth. Just kept the azure in his hands, it was so fragrant, delicate, soft warm, like an old memory from the distant childhood. Forty minutes, he heard a harsh voice within. Yes. The dreams. They were beautiful. He smiled in the gray air. Soar, flying over the darkness, to see a dawn. Then he remembered the peoples. Soldiers, police officers. The prosecutor at the trial. He smiled, as remembered, how naïve he was. How tried to defend himself. He isn’t done anything. He didn’t want to subvert the government. He didn’t planted anything at all. Then pain, many, many paint. And when it was over, he realized: if he sign anything what they want, the pain gone. And now everything is good.
The minutes slowly go by. Carefully checked each of the minutes, then let them go. None of them bring anything, but at least, they don’t want to take away anything. Pulled up his shoulder. Thirty minutes. For a moment, he thought about the infinity. He didn’t regret the world, this small, gray room. Three step long and four step broad. Remembered the long, sleepless cold night, when he counted his steps to stay warm. This isn’t count anymore, that the truth. Twenty minutes left. He heard as someone walk by the other side of the door. Strange, he never realized that before. Whatever. His lungs filled by the dawn air, then left it with a tired sigh. Again and again. Monotonously repeated, over and over. In, out, in, out. Tick, tack, tick-tack … Like a clock ticking, the tired breath showed as the life goes by. As the clock ticking, it was dictated by the weight loss of life of the bellows lung. The dawn slowly came in from the far window.
The hour slowly over. Quarter of an hour, fifteen, infinitely long, and incredibly short minutes. Footsteps thudding outside. The heavy iron door creaked opens. He didn’t move. Why? Two men enter. They shout something. So what? They cant hurt him. Smiled inside. Meanwhile, they dragged him out from the small, gray room. That remembered his jobs in the factory. His wife waked up him with the almost same technique, when didn’t want to go. Meanwhile he realized where is he, as the guards drag him through the moldy corridor. He wondered again. Now, like a breaking damn, all his thought come up. He thought of his wife and son. The boss, who always shouted at him, and he smiled back. Never really cared about the world around him. He loved the dawn. Yes, remembered the dirty, smoky, asphalt covered dawns. But it is beautiful.
As he shaking in the almost empty tram, and the darkness slowly faded away. Walking in the oncoming car’s reflectors, from shadow to shadows. Then again, footsteps, doors swung opens. Ten minutes. Someone talks to him. He nods blank, who cares what the guy talking? Then the guy shouting something. He smile. Poor man, why is so nervous? He went up to the platform. A white light flashed somewhere. Someone explaining something. He looking up to the sky with closed eyes.
And then looked around. Five minutes, said the sad voice inside. He stood, and watched the eastern sky. Trees. Already forgot how nice they was. Slowly, the bottom of the sky become crimson colored. Four minutes, muttered the voice inside. They will keep the exact one hour? The blood beating in his head with a thundering loud voice. Breathing the morning air slowly. Someone throwing a rope around his neck, carefully adjusting it. That remembered his tailor, when ordered a tie. In his mind he smiled again. The tailor was a kind man. Someone behind laughed, in a soft female voice. He wanted to turn around, but then given up. A thousand, million times he heard this voice.
His wife talk to he, from afar, from another time. Then, sparkling laughter, saw his son standing front of him. Said some last words into the silence what roared inside. Three minutes. There isn’t anything what he would to regret. Remembered the past years. Moments. Centuries. He was so curious, what will be here a hundred years from now? He wiped his nose with his handcuffed hands. It was just a little gesture, but harsh hands grabbed him again.. Why they are so afraid?? Gently smiled at the two somber soldiers beside him. They are so nervous.
Said a last good-bye to everyone. Thanked them for this life. Said some apologize to his old friend for that ten forint, which he forget to give back. Maybe his wife arranged. Two minutes. That was a silent inner voice. His heart was thumping gently, thoughtfully mediate together, watching the dawn sky. The crimson color was growing stronger, only mere moments, and the sun shown up, and straighten up this dark world. He wanted to see the sun for once more. That was almost the last wish. To see the sun. The wind danced around his tied up body for a moment, but it was a warm, spring wind. Like a mother, waving goodbye. He no longer felt anything, at all. Just watched a single image, the crimson ribbon in the east sky. Commands screamed through the air. He didn’t heard it.
He already said goodbye to the wind, but the sun still didn’t came up. It was so long ago, since he saw it last time. How many years it was…? It just doesn’t matter now. Swallowed one, maybe the last one. It was good. Suddenly, a golden redness appeared at the bottom of the sky. The sun appeared! He sighed. Something dark has fallen on his head. They pulled a bag on his head. It But now, it just doesn’t matter now. He born in the darkness, he will die in the darkness. That is how things should be. Behind his closed eyes, many nice, sweet memories come up. Thank you for everything. It was a good, nice life. Ten seconds, whispered the voice within. He smiled. Engineering accuracy. In military, the accuracy is everything. Five seconds. Strange. How slowly time goes by.
He didn’t breathing anymore. With one, last deep breath, he swallowed as many air as he can from this smoke-blackened world. He was proud of this. This is indeed his, and will his forever. Two second. How slowed down the time! Remembered, years ago, two second was nothing. Now, it enough for million thoughts! A smile, a thought, two or even three. Last seconds, said the voice with a sad farewell. He was proud himself. You were never strong, but you was clever now. It was beautiful. Still have time? It is still not passed? A squeak. That must be the trap door. End of the last second. His body become ethereal, floating in the void. He wasn’t falling. For a moment he had not.
Thank you for everything, everyone, as the last thought gone through his mind like a lighting. Then the deepness swallowed his body. His chin pulled up, but he cared the air in his lungs.. They do not deserve it, they was evil! This is mine! A crash. Silence. A dull thud. And in the east, on the horizon, the blood-red disk of the sun appeared, wondering. It was dawn.